A felkelő nap országa avagy Japán európai szemmel

Ezt a cikket én írtam körülbelül 1 éve az iskolaújságunkba (akkor még gimisként). Egy kis élménybeszámoló Japánról, viszont lehet, h egy-két dolog elsőre kicsit furcsának tűnő módon van megfogalmazva benne, de ennek az az oka, h egy alapvetően semleges közönség számára készült, hiszen mégiscsak egy suliújságban jelent meg. Azért remélem így is mindenkinek tetszeni fog. ^^ 

2016 őszén alkalmam nyílt két hetet Japánban tölteni bármilyen idegenvezető vagy egyéb szervezett segítség nélkül, csak a nővéremmel (Suoval). Rengeteg meghökkentő, lenyűgöző dolgot láttunk, tapasztaltunk, és az, hogy mindent önállóan kellett intéznünk, csak még inkább emelte utazásunk kalandérzetét. Éppen ezért oldalakon keresztül tudnék mesélni, de úgy gondoltam, nincs értelme hosszadalmas élménybeszámolót írni minden napunkról, így inkább kiválasztottam néhány népszerű pletykát Japánnal kapcsolatban, aminek az igazságtartalmára én is nagyon kíváncsi voltam, és leírom, ezekkel kapcsolatban én mivel szembesültem.

„A japánok mindenkivel szemben bizalmatlanok, aki nem közülük való.”

Bizalmatlanok, gyanakvóak. Ezeket ezer meg egyszer hallottam róluk, és ezért is aggódtunk sokat, amikor rögtön a gépünk leszállása után ki kellett töltenünk bizonyos papírokat, hogy tartózkodási engedélyt kapjunk. Mi az Európai Unión belüli utazáshoz vagyunk szokva, így már alapból sokként ért, hogy mindenféle cetliket adnak a kezünkbe, hogy legyünk szívesek megadni bizonyos adatokat. Az utolsó lépcsőfok a vám volt, ahol a (hosszas gondolkozás után) kitöltött papírjainkat útleveleinkkel együtt odaadtuk az őrnek, aki hosszasan és teljesen tanácstalanul bámulta a kezébe adott dokumentumokat, ugyanis a magyar útlevélen csak a címer, valamint az útlevél, Magyar Köztársaság és Európai Unió feliratok szerepelnek, de természetesen csak és kizárólag magyarul. Egy idő után segítőkészen mondtuk neki, hogy “Hungary”, mire hitetlenül felnézett, visszakérdezett, majd amikor elkezdtünk bólogatni, mosoly terült szét az arcán, és bármilyen ellenőrzés nélkül félrerakta a leadott papírjainkat, visszaadta az útleveleinket, és mehettünk Isten hírével.

„Semmilyen idegen nyelvet nem beszélnek, vagy legalábbis csak a saját nyelvükön hajlandóak kommunikálni.”

Egyikünk sem beszél japánul, így bíztunk benne, hogy az angolunkkal, esetleg némi némettel el fogunk tudni boldogulni. Az ottaniak egy kicsit sem zavartatták magukat, hiába látszott rajtunk, hogy halvány lila gőzünk sincs, mit mondanak, folytatták a mondandójukat, és persze mindig csak japánul. A jég akkor tört meg, amikor megtanultunk az ő nyelvükön köszönni (bocsánatot kérni és köszönömöt mondani már korábban is tudtunk), ugyanis valamilyen nagyon furcsa logika alapján, ha angolul beszéltünk, japánul válaszoltak, ha japánul akár egy szót is szóltunk, kiderült, hogy úgy ahogy, de tudnak ők angolul, és még használni is hajlandóak a mi kedvünkért.

„A japánok fogynak, mert náluk nem születik elég gyerek.”

Az idézett mondat egy nagyon szép megfogalmazása a japánoknál kialakult helyzetnek. Először talán akkor tudatosult bennünk, hogy gyakorlatilag nem, vagy csak alig-alig látunk gyereket, amikor hétvégén múzeumokba mentünk, és átsétáltunk az uenoi parkon, ami Tokióban olyan, mint itt a Városliget. Ott van a Tokiói Nemzeti Múzeum, valamint az állatkert, tehát tökéletes helyszín családi programokhoz. És voltak is ott családok, viszont egyrészt ez volt az első alkalom, hogy gyereket láttunk (ami elég furcsa, tekintve hogy itthon napközben majdnem mindenhol találkozunk velük), másrészt pedig ha volt is gyerek, akkor is családonként egy, a kettő már kuriózumnak számított.

„Tokióban minden szupermodern, és soha semmi sem késik.”

Tokióba menet Katarban szálltunk át a dohai Hamad Nemzetközi Repülőtéren, és annak ellenére, hogy hajnalok hajnalán nem igazán volt kedvünk bámészkodni, mégis elképedtünk. Az egész létesítmény olyan volt, mintha egy sci-fiből emelték volna ki. Talán valami hasonlóra számítottunk úti célunkkal kapcsolatban is, de Tokió más hatást keltett. Természetesen a hatalmas felhőkarcolók, és a metróknál használatos mágneskártyák más stílusú megoldások voltak, mint amihez mi hozzászoktunk, de valójában a japánoknál nem a kinézeten van a hangsúly. Kívülről se a repülőtér, se a metrók, de még a híres mágnesvasút sem tűnt különlegesnek, látszott, hogy praktikusan gondolkoznak, és csak az a fontos, hogy az eszközök tökéletesen ellássák feladataikat. Viszont míg a külcsínre nem fektettek nagy hangsúlyt, addig annál jobban ügyeltek rá, hogy minden jó állapotban legyen. Amikor két napra Kiotóba mentünk, visszaérkezve láttuk, ahogy egy takarító bácsi éppen térdelve sikálja a platform szabadtéri részét, ami elég meghökkentően hatott. Persze ott sem minden tökéletes, hiszen akár hiszitek, akár nem, Japánban is le tud robbanni a metró, egy alkalommal ennek még szemtanúi is voltunk. Időnként még bizonyos szakaszokat is le kell zárniuk, és ilyenkor meglepetten tapasztaltuk, hogy nem csak hogy szórólapokat készítenek az alternatív útvonalakról, de minden információs táblát átcímkéznek, hogy egyértelmű legyen, mi épp az aktuális végállomás, és egyenruhás terelő, útbaigazító embereket rendelnek ki, hogy minden problémamentesen működjön.

De akkor mi történik, ha hirtelen jön a baj, és ezekre az intézkedésekre nincs idejük? Mialatt ott voltunk, 54 éve először havazott novemberben Tokió területén, ami teljesen váratlan volt, és felkészületlenül érte az ott élőket. Amikor kiértünk az állomásra, minden képernyő pirosan villogott, folyamatos bejelentések követték egymást a hangosbemondóban, és a helyiek türelmetlenül toporogtak. Először megijedtünk, hogy valami nagy probléma van, de nemsokára befutott a vonat, és azon már angolul is olvashattuk a különböző üzemeltetők információit.  Mint kiderült, a hatalmas traumát az okozta a japánoknak, hogy 1 és 3 perc közötti késéseket jelentettek be a különböző vonalakon (de természetesen csak a késés okának pontos indoklásával együtt).

És végül Japán és Magyarország

A már említett útleveles alkalmon kívül három érdekesebb pillanat volt, amikor szóba került, hogy honnan is jöttünk. Először Tokió legöregebb templománál (Sensō-ji) jöttek oda hozzánk 11-12 éves kislányok, akik az angol házi feladatukat csinálták. A “honnan valósiak vagytok” kérdésre válaszolva felajánlottuk, hogy lebetűzzük nekik az országunk nevét, mire meglepetten néztek ránk, majd közölték, hogy természetesen tudják, hogy kell írni azt, hogy Hungary.

A második alkalomnál egy szamurájokról szóló múzeumban tették fel nekünk ugyanezt a kérdést, ahol a válasz után rögtön mondta az idegenvezető, hogy igen, igen, ott van Budapest. Mi először nem értettük meg, mert angolul mondta, japán akcentussal, de a mögöttünk álló mexikói kisegített minket, ugyanis ő elismételte magyar kiejtéssel, amin eléggé meglepődtünk.

Az utolsó alkalom a Kiotói Nemzetközi Manga (=japán képregény) Múzeumban volt, ahol nemcsak hogy ismerték Magyarországot, de az első terembe belépve szembetaláltuk magunkat egy pici gyűjteménnyel, ami japán képregények magyarra fordított változatát tartalmazta.

Ezek csupán rövid pillanatok, apró élmények kiragadva a sok közül. Lehetne még mesélni a Sinkanszennel, vagy a 14 darab tokiói metróvonallal kapcsolatos kalandjainkról, esetleg a zöldségesek hiányáról, vagy hogy még soha annyira nem örültünk a globalizációnak és McDonald’s-nak, mint akkor, de sajnos egy cikkbe minden nem férhet bele.

ÉLJ SZÍNESEN!!

Kiyo =^.^=

Ui.: minden kép saját