Tsuki to Mizu no Yoru

Ezen a héten egy olyan művet hoztam nektek, ami egy kifejezetten fontos apróságban eltér a sok-sok nyálas, romantikus mangától, ez pedig a műfaja, hiszen ez nem shoujo, hanem shounen ai. Nem tudom, hogy mennyien ismerik az animék, mangák műfaji besorolásait, de ez azt jelenti, hogy két férfi között alakul ki olyan kapcsolat a manga során, ami több a barátságnál, de ugyanakkor messze van még a yaoitól, ugyanis nincsenek benne korhatáros jelenetek, konkrétabban nem jutnak el az intimebb cselekvésekig. Én ezt a műfaj elég unalmasnak tartom, hiszen pont azért, mert a határon van, már nem olyan, mint egy cuki shoujo, viszont cserébe magában hordoz néhányat az általam utált yaoi elemi közül. Azt nem tudnám megmondani, hogy ezt a művet miért kezdtem el, talán mert tetszett a borító képe, de nem bántam meg.

A történet elején Yoshiharu, a kisfiú szemén keresztül látjuk a világot, aki elvesztette az apukája távcsövét, így este, a sötétben elindul megkeresni azt, hiszen csak kölcsönkapta. Azonban elég reménytelennek tűnik a helyzet, hiszen hiába néz körül ott, ahol játszott, nem talál semmit, ráadásul a vaksötétben meg is csúszik és a folyóban landol.  Ezzel pedig csak egy nagy probléma van, hogy Yoshiharu nem tud úszni. Szerencsére a megmentésére siet két vízi tündér, Seita és Nakichi, és történetesen az utóbbinál ott van a távcső is, amit egy feltétellel vissza is ad: Yoshiharunak vissza kell jönnie a távcsövével együtt.

Ezzel meg is vannak a fontosabb szereplők. A történetnek 2 párja van, Seita és Nakichi, természetesen, valamint Yoshiharu és Kohsuke. Az utóbbi engem teljesen hidegen hagyott. Lehet, hogy ez az én hibám, de ők ketten valahogy nem tudtak megfogni, szóval nagyjából átfutottam, de többnyire ugrottam a róluk szóló részekkel. Ezzel szemben Seitat és Nakichit nagyon megszerettem, és jobban örültem volna, ha az egész manga róluk szól. Valahogy az ő párosuk sokkal jobban sikerült, mind karakteri, mind érzelmi szempontból. Seita egy kifinomult, csendes szereplő volt, míg Nakichi féltékeny, hangos és gyerekes, de talán pont ezért tetszettek annyira. Rajtuk kívül még Yoshiharu apja kapott nagyobb hangsúlyt, de ez megint nem érdekelt különösebben.

A rajzolás igazán szép. Nem igazán lehet belekötni, bár mozgást ábrázoló képeknél mindig elfogott ugyanaz az érzés, ami a shou-joknál szokott, hogy a shounen rajzolóknak lehet, h nem olyan szépek a szereplőik, de a futást, ugrást, vagy bármilyen egyéb cselekvést ábrázoló rajzaik zseniálisak tudnak lenni. Ettől függetlenül persze a Tsuki to Mizu no Yoruval semmi probléma nincsen. Összességében pedig megéri elolvasni, mert egy igazán kedves manga, az egyetlen problémája az embernek az azonos neműek között kialakult romantikus kapcsolat lehet, de ez valahogy engem nem zavart, sőt talán jobb is volt olyan szempontból, hogy nem volt hisztis cicababa szereplője a műnek.

Értékelés: 8 (csak Seitával és Nakicsivel: 9)

ÉLJ SZÍNESEN!!

Kiyonori :0)