Kokuriko Saka Kara

Ma egy olyan filmről írok, amely teljesen magába szippant a hangulatával. Legszívesebben én is ott takarítottam volna a szereplőkkel, együtt szónokoltam volna velük a klubház lerombolása ellen és vidáman mosolyogtam volna a háttérben a  főszereplők első találkozásakor. Tényleg egy varázslatos mese a Kokuriko Saka Kara, ami amellett, hogy megmosolyogtatja az embert, sokkal összetettebb, célzottabb történettel rendelkezik, mint a Tonari no Totoro, és végig a realitás talaján marad. A főszereplőnk Matsuzaki Umi, egy vidám diáklány, aki meglepően önálló. Boltba jár, iskola előtt reggelit készít, jól tanul és mindenre figyel. Apja meghalt, anyja külföldön van, így egyedül kell helytállnia. Nem is csoda, hogy ezek mellett a  iskolában nem igazán a szórakozással van elfoglalva, azonban egy meglepő találkozásnak és az iskola vagányáért rajongó húgának köszönhetően kapcsolatba kerül Kazama Shunnal, a fiúval, aki minden erejével a régi klubház megmentéséért fáradozik.

A szerelmük csak lassanként bontakozik ki, hisz egyikük sem az a nyomulós fajta, időt hagynak a dolgok kialakulásához. Tovább élik a mindennapjaikat, de persze egyre több figyelmet és gondolatot szentelnek egymásnak, és ennek köszönhetően kibontakozik a Shun származását ölelő rejtély, amivel semmi probléma nem lenne, azonban a lehető legnagyobb akadályt gördíti a főszereplő párosunk elé, ezzel egy időben pedig meghozza a drámát is a filmbe.

A történet elején vidám, bolondos jeleneteket láthatunk, amik viccesek és hangulatosak, mint például a régi klubház kitakarítása és felújítása, azonban ez messze nem lenne elegendő, hogy igazán naggyá tegye a filmet. Miyazaki fia nálam ezzel bizonyított, ugyanis amellett, hogy a hangulatot megőrizve komolyra fordította a szót, képes volt végig fenntartani az érdeklődésemet, és a szereplők olyannyira a szívemhez nőttek, hogy még most is mosolyra húzódik a szám, ha eszembe jut Shun és a legjobb haverja, vagy akár a kedves és talpraesett Umi. Filmben nem található semmilyen értelmetlen kiugró, minden tökéletesen fel van vezetve. 

A grafikára és a zenére egy rossz szavam se lehet. Minden zseniális, ami annyira nem meglepő a Ghiblinél, de mégis messze ennek a filmnek a zenéjét hallgatom legtöbbször, és igazából egyetlen szóval tudom csak leírni, hogy milyenek a betétdalok: gyönyörűek. Az emberek egyszerűek, de szépek, látszik, hogy minden részletre sok figyelmet fordítottak a készítők. Összességében tehát egy olyan filmet kaptunk, amely az elején bohókás, később átvált egy furcsa, keserédes "nyomozásba", de végül mindenki megbékél valamilyen módon és ezáltal a dolgok a helyükre kerülnek. A Totoro és a Laputa után pedig talán ez a legjobb gyerekfilmje a Ghiblinek, bár ez csak személyes vélemény, de valahogy engem jobban megfogott, mint mondjuk a Kiki, mert Umi és Shun szerelménél aranyosabb kapcsolatot még sosem láttam.

Értékelés: 9.6

ÉLJ SZÍNESEN!!

Kiyonori :0)